Könnyek

Csaknem 9 óra repülés után landol a gép. A többszáz utas között alig akad európai. A mellettem levő ülés szabad, az ablak mellett egy indiai srác ül, aki Angliában dolgozik. Az út vége felé megkérdezi, hova megyek, miért megyek, mennyi időre megyek, ki fog várni, hogy fogok a szállásra jutni. A kérdések zömére a válaszom: nem tudom... A helyzet annyira komikus, hogy mindketten harsányan nevetünk, de a srác azért megjegyzi, hogy elég félelmetes ez így... Igen, az! De én nagyon nyugodt vagyok. Olyan, mintha átmennék a szomszédba.

Mombaiban kiszállunk, éjszaka van, a repülőtér csaknem üres. A leszálló utasok zömét elhagyva egyedül keresem az utat az Ahmadabadi géphez. Lépcsőn kell felmenni. Felnézek a fejem fölé, és pazar indiai dekorációt látok a fejem fölött. Mintha egy fenséges templomba léptem volna be. Hirtelen átérzem: megérkeztem Indiába! Elkap a zokogás. Még szerencse, hogy senkinek nem tűnt fel a könnyeivel küszködő szőke európai nő az éjszakai repülőtéren.

Ferihegyen is zokogtam. Hajnali 4-re már kint voltam a repülőtéren. Gyuri vitt ki, és a lányaim is megjelentek fél 5 felé. Kávéztunk egyet, de én nem kívántam semmit. Aztán könnyek nélkül váltunk el. Hamar a várótérbe kerültem, és a hajnali fél hat ellenére megpróbáltam még anyámat felhívni. Előtte való este nem hívtam őt fel. Túlzottan el voltam foglalva a csomagolással. Anyám nagyon jó alvó, nem nagyon bíztam benne, hogy ébren lesz. De két három csöngetés után felvette a telefont. És akkor nem tudtam már megszólalni... Még a gépen is folytak a könnyeim, egészen Londonig alig hagytott alább.

A következő nagy sírás akkor tört rám, amikor Himatnagarba megérkeztem, és a szállodában elolvastam a lányaim leveleit, amiket szülinapomra írtak, és a lelkemre kötötték, hogy csak Indiában olvashatom el őket. Nem sokkal később megérkezett HB Patel a családjával, és elvittek egy étteremben. Elég rosszul sikerült bemutatkozás volt a kisírt szemeimmel, de az arcom mosolygott, csak a szemem volt kisírva.

Fogok még sírni itt Indiában, abban biztos vagyok. Nem mindig azért mert fáj valami, hanem mert valahol nagyon mélyen érint ez az egész út. Úgy jöttem el, hogy semmi mást nem tudtam, csak azt, hogy jönnöm kell. “Egyedül mész?” Kérdezték sokan. Persze! És mégsem. Rengetegen vannak velem. Fizikailag is, és lelkileg is. Mindkettő nagyon fontos. Egyformán fontos.