India legkomolyabb kihívása

Jókor jó helyen lenni.

Egyik reggelinél velem szemben ült egy srác a menzán. Ismertem az arcát, váltottunk már pár szót, de nem keltette fel különösebben az érdeklődésemet.

Ezen a reggelen viszont bejelentette, hogy másnap végleg elhagyja a sulit, befejezte a tanulmányait. Egyúttal megkérdezte, nem akarom-e meglátogatni az Engineering Departmentet.

De! Akartam!

Délelőtt felhívott, találkoztunk az ebédlőnél és átvitt a 300 méterre levő épületbe.

Ahelyett hogy az épületet mutatta volna meg, bevitt az igazgató irodájába, ahol épp értekezlet folyt kb. 6-7 professzor, igazgató, tanársegéd jelenlétében, de neki szabad volt bemenni, és nekem szabad volt félbe szakítanom az értekezletet. Vízzel és teával kínáltak (az előbbi mindenkinek jár, az utóbbit megkérdezik), és néhány mondat után láttam, hogy most jött el az ideje, hogy a step4english projektről beszéljek, és segítséget kérjek. Rögtön ketten is felajánlották a segítségüket, de ez Indiában semmit nem jelent.

Két nappal később a suliban lófráltam. Nyári szünet lévén semmi dolgom nem volt, de azért minden nap átmegyek a kolesztól 50 méterre levő épületbe, hogy megmutassam magam a kollégáknak.

Közben egy hét várakozás után végre tudtam beszélni a barátommal, aki meghívott az esküvőjére Bangalore környékére, és be akartam jelenteni a Kapil főnöknek, hogy elmegyek. Bementem az irodájába, és vártam, hogy sorra kerüljek, mert a felvételizőkkel sok munka van.

Közben bejött egy hölgy az irodába, és viszonylag zavart arccal beszélt a főnökhöz, és rám mutogatott. Semmit nem értettem, csak azt, hogy rólam van szó. Kapil főnök végre angolul közölte, hogy itt kell maradnom, mert jönnek hozzám.

Uff! Mit csináltam rosszul?!

Néhány perc múlva megjelent vagy négy ember, akiket széles öleléssel fogadott Kapil főnök, ami az indiaiaknál a legnagyobb barátság jele. Leültek, és jó szokásuknak megfelelően gujaratiul beszéltek. Teljesen meg voltam zavarodva. Néztem ki a fejemből, és vártam, mi közöm nekem ehhez az egészhez.

Miután jól kibeszélgették magukat, végre hozzámszóltak angolul is, és közölték, hogy az egyik ember azért érkezett, hogy nekem segítsen a step4englishben. Hoppá! És honnan tudja hogy nekem van ilyen problémám?

Ja! Hogy az engineering departmenten való látogatásom következményeként...! Az egyik professzor adta le a drótot...

Nem kiabálom el, de másfél órás megbeszélés után nagyon úgy tűnik, hogy tényleg tudnak és akarnak is segíteni...

A másik sztori ma történt.

Tegnap egész nap nem mozdultam ki a kolesz szobából. Itt volt mellettem a szobatársnőm Poonam, nem éreztem magam egyedül, és fel tudtam kommentelni vagy 500 képet. Nem volt kis munka. De ma délelőtt olyan fél 11 felé már úgy gondoltam, épp itt az ideje, hogy megmutassam az arcomat az iskolában. Csak úgy mezítlábasan, telefon, minden nélkül átcsoszogtam a suliba. Nagy örömmel köszöntöttem a szabadságról visszaérkezett kollégákat, akik csapatostul vonultak fel az emeletre. "What is going on here???" Ők se nagyon tudták, nekik is pár perccel előtte szólt Kapil főnök, hogy menjenek fel. Valami filmforgatással kapcsolatos... Oké, ha mindenki megy, akkor én is veletek megyek!

A terem előtt láttam, hogy rossz helyre kerültem, mert ott volt HB Patel is, aki csak nagy ritkán látogat el a suliba, és óriási tisztelet övezi őt, és a teremben pedig fényszóró és kamera volt felállítva. Meglehetősen topisnak éreztem magam, de azt mondták, nyugodtan bemehetek.

Hátravonultam a legutolsó sorba, de Sandeep Sir, a nagyobbik főnök a sok közül magához intett és előre hívott a pulpitusra. Huhhh! Ekkor éreztem úgy, hogy ki kéne menni, és legalábbis átöltözni vagy mi. De már kezdődött is az ünnepség, vagy forgatás, fogalmam sem volt hogy micsoda de szó sem lehetett már róla hogy kimenjek.

Az összejövetel egy nyitó szertartás volt, amilyet valószínű még sokat fogok látni. Az alkalmat pedig az szolgálta, hogy egy népszerű filmsztár szereplésével egy mozifilm forgatására készülnek, amit a Grow Moreban fognak forgatni, és az oktatással kapcsolatos lesz gyerekek részvételével.

A végén bemutattak a stábnak, és pár szót váltva még azt is felvetették, hogy lehet hogy én is szerepet kapok a filmben. Hahahaha...

Jókor jó helyen...?

Riksha and other vehicles

This is the riksha in which we travelled back from Himatnagar to Grow More. We were 16 in it...

Family motorbike with only 4 people. I saw yesterday 6 people sitting on a family bike.

5 were riding this tractor, one driver, four passengers like me. Much more comfortable than it looks like.

Two-year old Chevrolet driven by Pravin, Titi's father. He will never wrap his car out. The plastic covering on the sun blinder and indicator arm is a symbol of a new car. 

Actually the covering of the indicator arm will never come off because that is one of the most rarely used part of the car. The horn button will get a puncher earlier...

Very few ladies drive car, but Dipika, one of my colleague does have a car. 

More ladies you can see riding and driving motor bikes. If they are only passengers, they ride it like ladies rode horses in the last century: legs are at one side.

This vehicle is not interesting at all... There is some sugarcane in it. 

I took this photo from Pravin's car. He keeps his gods in front of his car. Just in case...

Otherwise I haven't seen any accidents so far. Yet I was traveling on the roads quite a lot. In Hungary I should have met a few accidents so far.

They loved being taken photo of them

A boy is trying to use his bike in Panchvati, the small village where Titi lives. This boy is a 'worker' boy, doesn't belong to the village.

Family Frost a'la India

Very good quality roads even in the smallest village.

Water

This is the water tank in school. I just hope that it is not as dirty inside as outside...

Titi is drinking at a public water stand. Try it! Don't touch your lips with the glass!

                     


These water tanks are found in a village where we stopped to buy some vegetables.
Would you drink from these tanks?

How did I get my Indian name?

I have to admit, I wasn’t prepared for India at all. A day before I left, I had a birthday party and I was asked several questions like ‘what will you do?’, ‘where will you stay?’, ‘will you work?’, ‘will you be paid?’ etc... And all I could say is ‘I don’t know!’

It was the same on the aeroplane to Mombai. The guy who was sitting next to me asked the same questions plus ‘who will wait you in Ahmedabad?’ and still all my answers were ‘I don’t know’. He found it a little scary but seeing that I was laughing he was laughing too.

I landed quite early morning in Ahmedabad, and guess what, nobody was waiting me. It was my fault, I didn’t write message to HB Patel before I left England to confirm my coming. He knew about it, he saw my flight ticket but without confirmation he was not sure if he needs to come to collect me or not...

After contacting HB Patel he told me to wait about 15 minutes and I will be collected by somebody. At this point I stopped watching the time so I don’t know how many 15 minutes I was waiting... But I enjoyed it very much. I was watching the people around me, cows and vehicles, I was slowly embracing India...

I was taken to the hotel Landmark where my room had been booked for the first 3 nights. I had a short rest, refreshed myself and soon I was taken to Grow More, the school where HB Patel is the general director. Actually I came because they welcomed me earlier in December, but they didn’t sent me any document to prove it... So I came with a tourist visa, valid for 12 months, not knowing what I would do here. Very risky indeed but the feeling of ‘I want to go’ was much more stronger than all the risks.

When I entered the gates of Grow More, a whole group of people were waiting me on the steps of the entrance door, with flowers and applause, and a really very warm welcome. I couldn’t stop myself to give a big hug to HB Patel, though I knew very well it wasn't polite nor common in India.

In the evening the welcome celebrations continued. Several families gathered together for a welcome party at Grow More.

We were standing in the fresh air after dinner when somebody announced that my indian name was Usha. I don’t know who she was, I don’t know why she choose this name, but at that very moment I was given a new name.

The meaning of Usha is very special. It is everything that you can see right after sunset and before sunrise. The colourful clouds, the fresh air, the whole beauty of the nature is Usha. Thank you for my beautiful new name!

Ladies were sitting separately, waiting for the dinner 

Dinner was served in the school's coffeteria 

('menza' in Hungarian...)

Vodafon India

Last week I was taken to the city Himatnagar to solve the problem of my indian sim card. We went to the main Vodafon shop. The security guard gives you a number (automatically – LOL) then tells you what to do. Sit down, wait, go here, or move there. There are only two desks in the shop but the guard is very strict. He will decide who and where to go not considering what number you are holding in your hand.

This shop is an exclusive one. There are two air-conditioner on the walls and an empty fresh water tank.

Well, at last I couldn’t get my indian sim card because I left my address card at home. I wouldn’t have thought I could ever need it in India... And without a permanent address they weren’t able to provide me the service. What do you think they could do with my permanent address? Write me letters???

Also I needed a photo but I didn’t have any with me. So I was taken to a photo shop where they take professional photos for official cases. I was charged 70 rupees (about the price a liter of milk in Hungary) and was given 32 photos... What the hell I will do with so many profile photos I don’t know yet... LOL

A few days later I got my active sim-card. It was cut off from the normal sim card with a knife... I tried to insert it into my iPhone but my iPhone didn’t like it at all. I couldn’t even insert it in the phone.

Next round. 

We sent it back to the shop saying it doesn't fit into my phone.
They asked me what phone I have and look what the sent back:

Had to wait another week to produce a proper micro sim card. I was very much doubtful but yesterday I got a good quality sim cart that went into my iPhone easily, and it worked immediately!!! Miracles do happen! And the internet works as well. So I will be able to get any messages at any time from today.

Actually I was promised to have my indian sim card two weeks ago saying I would have it by 7pm. But I wasn’t told which 7pm... This is India...

Food

Food is really very good at the school. It is provided free three times a day. Breakfast, lunch and dinner. No problem to eat at all. But I miss fruits. So I was taken to the city’s vegetable market.

First I wanted to buy 2 bananas, but I was given 8 instead... No other choice... Buying garlic was the same: I wanted only 3 pieces but instead I was given 7 or 9. Three were too few to measure. There was a piece of stone as a standard measurement on the scale, so I fully trusted that the amount of garlic that I bought was exactly 30 rupees.

I bought some grapes, apples, lemon, ginger as well. Poonam who guided me bought some imli. It looks like bean. You open the shell and take the covering of the seeds. It tastes nice and sweet.

There was a cow – not surprisingly – in the market place. She was wandering through the market and all of a sudden she found a bag full of beans very interesting. She bit the plastic bag and some beans without paying attention to the seller who was trying to get rid off her.

This morning I wanted to start with some grapes. And guess what I found... Ants had eaten some of my grapes!!!

I will upload photos later when I solve the problem of having two equipments on wifi with the same user name and password...


There is a GREAT MAGICIAN at Grow More, his name is Faizal, and I've got his mobile number if you needed a magician... He solved all my wifi problems, so at the moment Im online while sitting on my bed. HOOOOOOOORAY!!!
So here are the photos I've promised:

Me and a cow at the market place

Fruits I bought yesterday

The grapes eaten by the ants within just one night. They like my legs and arms too...

Könnyek

Csaknem 9 óra repülés után landol a gép. A többszáz utas között alig akad európai. A mellettem levő ülés szabad, az ablak mellett egy indiai srác ül, aki Angliában dolgozik. Az út vége felé megkérdezi, hova megyek, miért megyek, mennyi időre megyek, ki fog várni, hogy fogok a szállásra jutni. A kérdések zömére a válaszom: nem tudom... A helyzet annyira komikus, hogy mindketten harsányan nevetünk, de a srác azért megjegyzi, hogy elég félelmetes ez így... Igen, az! De én nagyon nyugodt vagyok. Olyan, mintha átmennék a szomszédba.

Mombaiban kiszállunk, éjszaka van, a repülőtér csaknem üres. A leszálló utasok zömét elhagyva egyedül keresem az utat az Ahmadabadi géphez. Lépcsőn kell felmenni. Felnézek a fejem fölé, és pazar indiai dekorációt látok a fejem fölött. Mintha egy fenséges templomba léptem volna be. Hirtelen átérzem: megérkeztem Indiába! Elkap a zokogás. Még szerencse, hogy senkinek nem tűnt fel a könnyeivel küszködő szőke európai nő az éjszakai repülőtéren.

Ferihegyen is zokogtam. Hajnali 4-re már kint voltam a repülőtéren. Gyuri vitt ki, és a lányaim is megjelentek fél 5 felé. Kávéztunk egyet, de én nem kívántam semmit. Aztán könnyek nélkül váltunk el. Hamar a várótérbe kerültem, és a hajnali fél hat ellenére megpróbáltam még anyámat felhívni. Előtte való este nem hívtam őt fel. Túlzottan el voltam foglalva a csomagolással. Anyám nagyon jó alvó, nem nagyon bíztam benne, hogy ébren lesz. De két három csöngetés után felvette a telefont. És akkor nem tudtam már megszólalni... Még a gépen is folytak a könnyeim, egészen Londonig alig hagytott alább.

A következő nagy sírás akkor tört rám, amikor Himatnagarba megérkeztem, és a szállodában elolvastam a lányaim leveleit, amiket szülinapomra írtak, és a lelkemre kötötték, hogy csak Indiában olvashatom el őket. Nem sokkal később megérkezett HB Patel a családjával, és elvittek egy étteremben. Elég rosszul sikerült bemutatkozás volt a kisírt szemeimmel, de az arcom mosolygott, csak a szemem volt kisírva.

Fogok még sírni itt Indiában, abban biztos vagyok. Nem mindig azért mert fáj valami, hanem mert valahol nagyon mélyen érint ez az egész út. Úgy jöttem el, hogy semmi mást nem tudtam, csak azt, hogy jönnöm kell. “Egyedül mész?” Kérdezték sokan. Persze! És mégsem. Rengetegen vannak velem. Fizikailag is, és lelkileg is. Mindkettő nagyon fontos. Egyformán fontos.