DrZsu

You can't read this post in English - sorry... It's the whole story for my only Hungarian speaking friends and relatives. Soon I'll write DrZsu's story in English. 

Nem véletlen, hogy ezt a bejegyzést magyarul írom.
És most azok számára, akik kevésbé tudnak angolul, egy kicsit visszakanyarodok, és elmesélem, hogyan jutottam DrZsuhoz.

Nem egészen egy éve, tavaly karácsonykor bekapcsolódtam egy Skype beszélgetésbe, amit egy amerikai nyelvtanár hirdetett a LinkedIn-en (ez egy hasonló közösségi oldal mint a Facebook, csak inkább szakmai mint magán kapcsolatok számára). Kíváncsi voltam, mit tud csinálni egy amerikai a Skype-on nyelvtanítás címén. Szakmailag nem sokat tanultam, de a beszélgetés egyik pakisztáni résztvevője, egy 30 éves fialal srác felvette velem a kapcsolatot, és elkezdtünk beszélgetni.
Nem volt könnyű áthidalni a kulturális szakadékot, és mivel nem volt összehasonlítási alapom, nem tudtam eldönteni, hogy mi az, ami az ő személyes tulajdonsága, és mi az, ami társadalmi, kulturális sajátosság a viselkedésében. Úgy tekintett rám, mint anyjára, mert az édesanyját a 2005-ös kasmiri földrengésben elveszítette. Próbáltam őt leszakítani magamról, kizártam őt az ismerőseim közül, de ő sokkal kitartóbbnak és elszántabbnak bizonyult. Így még most is ő az egyik legkedvesebb online barátom.
Kaptam tőle egy meghívást a jövőre esedékes esküvőjére, de nem éreztem úgy, hogy nekem oda feltétlen el kellene mennem.

Közben folyamatosan épült a LinkedIn kapcsolatrendszerem. Mivel szakmai közösségről van szó, főleg angol tanárok kerestek meg, és én minden felkérést elfogadtam, így lassan 1000-re nőtt a virtuális kapcsolataim száma. De valós kapcsolatom csak nagyon kevés emberrel volt (van). Valós kapcsolatnak hívom, hogy megszólítjuk egymást levélben, megjegyezzük egymás nevét, megismerjük egymás családját, beszélgetünk videó kapcsolatban, és több-kevesebb rendszerességgel üzeneteket váltunk egymással mint jó barátok.

Május közepe táján rövid időn belül négy muzulmán férfi szólított meg személyesen a LinkedIn-en. Egy török, két pakisztáni, és egy iráni. Nem nagyon örültem a dolognak, de biztos távolságban éreztem magam tőlük, és semmi okot nem adtak arra, hogy elutasítsam őket. Viszont kaptam tőlük valamit, amivel elvarázsoltak. Tiszteletet, szeretetet, elfogadást. Anélkül, hogy bármilyen kétértelmű vagy tisztességtelen ajánlatot vagy megjegyzést tettek volna.

Felfigyeltem rá, hogy most már 3 pakisztáni ismerősöm volt, mindháromtól meghívásom Pakisztánba, és mindhárman az északi országrészben laknak, 300 kilométeres körzetben.

Ezidőtájt komoly levelezésben voltam az Angliában élő húgommal, aki azt mondta, elveszítettem a valósághoz való érzékenységemet. Ez a mondat annyira felbosszantott, hogy elmentem a párommal Törökországba, és meglátogattam azt a muszlim török férfit és családját, akivel alig három hónapja kerültem online kapcsolatba. (Köszönöm Csuri!  :)

Rövidesen egy újabb pakisztáni férfitől kaptam nagyon kedves, nagyon udvarias személyes levelet a LinkedIn-en. Szintén az északi országrészből, benne a 300 km-es körzetben. Ő volt a negyedik.

Kezdett elegem lenni a muszlim férfiakból. Hol vannak a nők???? Úgy éreztem, még a végén azoknak lesz igazuk, akik azt mondják, ott a nőket semmibe veszik, lealázzák, úgy tartják őket mint vagyontárgyakat ha nem rosszabbul. Pedig a férfiak nem ezt mondták nekem, de vajon hihetek nekik?!

Ekkor (nyár közepén) már nagyon úgy éreztem, el kell mennem Pakisztánba, de a családom részéről nagyon merev ellenállásba ütköztem. Hallani nem akartak róla, ezért elgondolkodtam, hogy miért is akarok én Pakisztánba menni, és rájöttem, hogy akár még mint pedagógus is mehetek.

Amikor célt kapott Pakisztán, ránéztem újra a LinkedIn-es kapcsolataimra, és megdöbbenten láttam, hogy az 1000 kapcsolatból mindössze 16 pakisztáni. Statisztikailag teljesen érthetetlen, hogy miért van 4 személyes kapcsolatom abban a 300 km-es körzetben, amikor más országokkal, ahol sokkal több a kapcsolatom, egy sincsen.

Úgy gondoltam, nem veszíthetek semmit, ha megszólítom azokat a pakisztániakat is, akikkel eddig nem volt kapcsolatom, és leírom nekik, hogy menni szeretnék Pakisztánba. Az egyik férfinél azonban elbizonytalanodtam. A profilképén egy hatalmas íróasztal mögött pózolt egy főnöki bőrfotelban. Na, erre az emberre nekem nincs szükségem - gondoltam, és továbbléptem. De a végén csak-csak visszakanyarodtam hozzá, és írtam neki néhány sort. Természetesen csak vele alakult ki személyes online kapcsolat... Ő Zaheer, egy háromgyerekes édesapa Lahore-ban, aki angol irodalmat tanít, és tagja a Pakisztáni angol tanárok szövetségének, röviden SPELT-nek. És rajta keresztül végre megnyílt az út a pakisztáni muszlim nők felé. Hirtelen, egy-két hét alatt öt nővel kerültem kapcsolatba, akiktől ugyanazt a szeretetet, elfogadást kaptam, mint a férfiaktól. Mind kolléga, mind angol tanár.

Kezdett forogni velem a világ, de még messze nem volt vége! Beszélgettem egy amerikai hölggyel, aki évtizedek óta rendszeresen jár Pakisztánba, és vendég előadója a SPELT konferenciáknak.
Megírtam egy "Mission Statement"-et, ami arról szól ki vagyok, és mit akarok Pakisztánnal, Pakisztántól. Ez óriási lépés ahhoz képest, hogy három hónapja még fogalmam nem volt, miért akarok Pakisztánba menni.

Tegnap este felmentem a Facebookra és körülnéztem, kik vannak online. Ott volt Faisal, aki a SPELT Facebook csoportjának adminisztrátora, és pár szót már váltottunk egymással. Megszólítottam, elküldtem neki a Mission Statement-emet, és pár perc múlva felhívtuk egymást Skype-on. Ő történetesen nem abban a 300 km-es körzetben lakik, hanem délen, Karacsiban, de ez már nem sokat jelent. Pakisztánban, és kész.
Ahogy beszélgettünk, egyszercsak azt mondja: ismer ő egy magyart, aki Karacsiban él és dolgozik. Ő drZsu. Az első magyar ismerősöm, akinek bármi személyes köze van Pakisztánhoz. Egy fiatal hölgy, aki szintén online kapcsolat útján került Pakisztánba, és a videó bemutatkozását így zárja: "Köszönöm Pakisztán!"

Egy vallomással zárom ezt a hosszúra nyúlt beszámolómat.

Beleszerettem Pakisztánba. Tipikusan olyan tüneteket produkálok, mint egy szerelmes kamasz. Nem tudok másról beszélni, mint Pakisztánról. A gondolataim állandóan ekörül forognak. Újra és újra próbálok józanul gondolkodni, és figyelmeztetni magam, hogy idestova 50 éves felnőtt nő vagyok, és egy országba nem lehet beleszeretni!!! És mégis...

u.i: Szerintetek miért kapott a férjem Dubaiban munkát? Miért pakisztániakkal van körülvéve, holott több indiai dolgozik arrafele mint pakisztáni...